Anyám! Én nem ilyen lovat akartam!

Már gyermekkora óta szeretett énekelni. Kórustag volt éveken át. Amatőr szinten művelte, amolyan igazi hobbi volt ez a számára. Később a tanulás, a munka, s nem kevésbé a család minden idejét lekötötte. Csak ácsingózott a dalok után. Azután elrohantak az évek. Gyerekek felnőttek, a munkának is vége lett... Úgy gondolta egy infarktus után, itt az ideje, hogy ismét magára is gondoljon.

Valami hiányzott az életéből. Valami, amihez nem kell pénz, protekció, s egyéb. Egy kis együtt dalolásra vágyott. Nem akart ő nagy szólista lenni. De hiányzott valami a múltból : egy kis izgalom, együtt sírás, együtt nevetés.. Talán csak néhány picinyke dal erejéig a siker bizsergető érzése.

Talált egy kórust. Olyan kedveset, meleget.
Voltak benne kisebb és nagyobb tehetségek.
Nem kérdeztek tőle semmit, csak hagyták had daloljon kedvére.
Nem is sejtették milyen örömöt ébresztettek ezzel benne.
Segítették egymást biztató szavakkal, s ha kellett elhangzott gyakran kritika is. Mindkettőnek örült, hiszen csak így tanulhat, fejlődhet az ember.

Örült, hogy tagja lett ennek a csapatnak, ahol azt tehette, amit szeret, s elleshetett kis fortélyokat, előadhatott újabb és újabb dalokat. Csodálhatta a nagyok előadását. Olyan jó - gondolta -, hogy itt mindenki az éneklés öröméért egy csapat!

Kis naiv ..

Egyik nap korábban ért a próbára, s nem a zeneterembe ment egyenest, hanem a mellette lévő egyik kisterembe. Ott a nagy hangzavarból nem tudta sokáig kivenni mi történhetett.
Figyelt, s egyre inkább utolérte valami szomorú érzés, ahogy tudatáig hatolt : Itt sincs másként! Marakodnak, civakodnak kicsik és nagyok.

Minél többször nyitotta ki azt az ajtót, amelyik a kisterembe nyílt, annál inkább szomorúbb lett a szíve, s egyre kevésbé lelkesen kezdett újabb énekekbe. Fájt, hogy amíg a koncerteken olyan szépen szólt némelyik ének, egy-két szólista olyan szépen dalolt, egyesek agya már azon járt csak, hogy a másikba ahol tud belerúg..

Nem értette, mi áll az egész mögött, csak sejtése volt róla. Tenni ellene, de mint kezdő - minden előzményt nem tudó, csak éppen sejtő - kórista nem tudott, s nem is akart.

Az öröme lassan cserbenhagyta, s nem érzett mást csak fájdalmas csalódást.
- Olyan jó volt, s jó lenne együtt! Talán, ha kihagyja a kistermi próbákat ezután...

Amíg ezt gondolta csak hagyta, hogy a kottalapon végig folyjon a könnye, miközben a fejében csak két mondat zakatolt:

"- Anyám! Én nem ilyen lovat akartam!"
- Tudom, fiam. De most csak ilyenre jut..


2009.06.26.
Zsefy Zsanett

(Az idézetet Szabédi alias Székely Lászlótól - erdélyi magyar költő, újságíró, műfordító, műkedvelő - kölcsönöztem.) Az írás egy azóta már megszűnt internetes közösségi oldal - Virtus - személyemre - is - gyakorolt hatására született.)